Útrakelők fohásza a delizsánsz időszakában
“Én Uram Istenem, te látod, hogy nem dicsőségvágy, utazási kedv, kaland, szórakozás miatt kelek útra, hanem kénytelenségből. Légy könyörületes engedd meg, hogy lelkemet ki ne rázzam, hogy föl ne forduljunk, árokba ne essünk, rablók, haramiák agyon ne verjenek. És odajussunk el, ahova csakugyan akarunk és ne oda, ahová nem akarunk.”
Történetünk a törökök kivonulása után kezdődik, bár az azt megelőző időszakban is volt már kocsiposta. Talán nem is gondolnánk, de már Mátyás király állított fel ilyen szolgálatot 1464-ben, mellyel Bécsig is el lehetett jutni. A török megjelenése és az ország három részre szakadása azonban erősen gátolta a fejlődést. A közbiztonság helyzete katasztrofális volt, 1560-ban a bártfai tanács arról panaszkodik I. Ferdinándnak, hogy nem lehet kimenni a városból, mert agyonverik az embert, egy levél kézbesítéséhez két hajdút kell felbérelni védelemért, ami nagyon költséges.
A Habsburgok 1516-ban adtak megbízást a Thurn-Taxis grófoknak postahálózat szervezésére. 1526 után Pozsonyt kapcsolták be a hálózatba, majd 1558-tól állami postaként működtették tovább Kassáig kiterjesztve a működési területet több nemzedéken át a Paar család irányítása alatt. Postahálózat Erdélyben is, majd később II. Rákóczi Ferenc fejedelem területein is működött.
A török elvonulása után az ország állapota gyászos képet festett, a teljesen elnéptelenedett és elpusztított Alföld mellett az északi települések is megsínylették a hódítást. A 17. századi utazók leírásaiból egy kiüresedett ország képét látjuk magunk előtt, se falvak, se házak, a földek nincsennek megművelve, csak vadvirágok nőnek, minden elhagyatott. Jól érzékelteti ezt a képet, hogy az 1720-as népszámlálás idején a Jászságban 5000 ember, a Nagykunságban 4500, a Hajdúságban 4700 ember élt. A települések helyét átvette a természet, több napi járóföldre nem lehetett lakóhelyet találni. A korábban erdős, ligetes Alföld teljes puszta síksággá vált.
A törökök elvonulása és a Rákóczi szabadságharc bukása után III. Károly megpróbálja állami felügyelet alá vonni a postát, 1722-ben visszaveszi a Paar család hűbérjogát a postákra vonatkozóan. A 18. század közepén mindössze 177 helységben volt postaállomás. Ezidőtájt már létezett egy extraposta szolgáltatás, melynek keretében a postamester bérbe adta a posta tulajdonában álló lovat vagy kocsit. A befolyó összeg a postamester zsebébe vándorolt, mely az uralkodó számára nem volt kedvező. Ugyanakkor ez a megoldás az utazóknak sem volt kellemes, hiszen nem menetrendszerű járatokról volt szó, nem lehetett tudni, hogy a következő postaállomáson talál-e lovat az ember, tudja-e folytatni az útját vagy sem.
Végül Mária Terézia vette irányítása alá a kérdést. 1748-ban rendeletben szabályozta a postai kérdéseket:
- A postamesternek engedélyezte a határozott fellépést az erőszakoskodókkal szemben, addig erre nem volt lehetőségük, tűrniük kellett az atrocitásokat.
- Utas nem hajthatta ostorral a lovat.
- Útlevélre volt szükség az utazáshoz.
- Azokon a helyeken, ahol volt postaállomás a vendéglátósoknak, polgároknak és parasztoknak tiltva volt, hogy hintón vagy fedett kocsin utasokat szállítsanak. (Ezzel fel is számolta a konkurenciát :))
A gyorsposta vagy akkori nevén delizsánsz Bécsből indult Schwechat, Fischamend, Regelsbrun, Deutsch Altenburg, Köpcsény, Rajka, Moson, Öttevény, Győr, Gönyű, Ács, Komárom, Neszmély, Nyergesújfalu, Dorog, Pilisvörösvár állomásokon keresztül érte el Budát.
A delizsánsz szó a francia diligence szóból ered, melynek jelentése szorgalmas.
A Habsburg színekben pompázó, fekete-sárgára festett négylovas kocsi a budai postaházból indult. Ennek helyét a mai Batthyány téren találnánk meg (1695-től Oberer Markt (Felső piac), 1874-től Bomben Platz (Bomba tér), 1905-től Batthyány tér) a Vásárcsarnok helyén. A lovak, szekerek és kocsik itt várakoztak, ennek nevét őrzi a mai Gyorskocsi utca (1695-től Schanz Gasse (Sánc utca), 1822-től Diligenz (Deligencen) Gasse (Delizsánsz utca), 1833-ban Gyorsszekér utca, 1845 táján Alte Post Gasse (Régi posta utca), 1879-től Gyorskocsi utca).
A delizsánsz kezdetben Bécs és Pozsony között naponta, Bécs és Buda között hetente közlekedett. A 9-10 utazót egy felügyelő is kísérte, aki az utazás rendjét felügyelte és a csomagok felett is őrködött. A postáslegény a kocsit nyeregből hajtotta. A kocsi elé négy lovat fogtak, rosszabb utakon hatot vagy nyolcat is. Az óránként 6-8 km-es sebességgel közlekedő jármű éjszaka nem közlekedett, a vasárnap reggel 8-kor Budáról elinduló postakocsi kedd délelőtt érkezett meg Bécsbe, ha minden a tervek szerint alakult.
A postáslegény állami védelem alatt állt, nem volt szabad bántani. Kiemelt szerepe is volt, hiszen ő szállította a legfrissebb pletykákat a települések között. A postakürtöt is ő kezelte, mely jelezte az indulást és érkezést, valamint a kitérésre szólította fel a közlekedő járműveket.
A lassú és nehéz járművel a rossz minőségi utakon kényelmetlen volt az utazás. Nem beszélve a rablókról, akiknek kedvelt célpontjuk volt a postakocsi. Az út menti erdőkből, bokrokból ugrottak el és mindenükből kifosztották az utazókat. Egy korabeli utazó leírása szerint hatalmas bátorságra van szükség az útnak induláshoz. Segít, ha az ember edzett, mert könnyen megtörténhet, hogy ő fogja tolni a hintót a tengelyig érő, nyúlós őszi sárban. Ha a talaj sziklakeményre szárad vagy megfagy, akkor a kocsinak kereke törik, az utazó pedig nyelvét harapja az árok mélységű bukkanókon. Nyáron a hőség pörköli, télen a fagy szikkasztja csontját, a kocsiban az utasok összepréselve ülve.
A balesetek, elakadások, a kocsik felborulása folyamatos veszély volt, halálos balesetek is történtek a postakocsis utazások során. A sokat utazó Kazinczy is több ízben beszámolt élményeiről. 1803-ban Tatán borult fel szekere, ő maga orrát törte és könyöke is megzúzódott a ráboruló poggyászok súlya alatt, egy másik alkalommal, 1823-ban Miskolcon borult fel kocsija, ekkor komolyabb baja nem történt.
Vas Gereben a 19. század közepén “Régi jó idők” című művének hasábjain kissé sarkítva fogalmazta meg a helyzetet: “Amely magyar ember rávette fejét, hogy a nagy városba meginduljon, egy hónappal előbb kovácsot, bognárt az udvarba parancsolt, hogy a födeles kocsit végigtapossák. Az atyafiság hivatalos volt az utolsó napokra, a gazda megírta a végrendeletet, elmondván benne, hogy … ki lévén mérve az a hosszú utazás, nem tudja mi éri, ezért nyugodt lélekkel ezt és ezt rendeli.”
A korabeli utazást állomásról állomásra tudták megoldani, a kialakított postaállomások átlagosan 15-18 kilométerre voltak egymástól, itt váltották a lovakat.
A delizsánszon való utazás kényelmetlensége mellett még drágának is számított, a Bécs-Buda közötti 36 mérföldes út 11 forintba került, amelyért akkoriban egy borjút lehetett venni.
Gyorsposta 1840
Forrás: https://dapta.hu/postakurtjelek/?cn-reloaded=1
Habsburg postakocsi
Forrás: https://posta.blog.hu/2015/11/06/postakocsik_jartak_be_europat
Delizsánsz
Forrás: https://posta.blog.hu/2015/11/06/postakocsik_jartak_be_europat
A postakocsival szembeni alternatíva volt a forspont vagyis előfogat. Ennek terhe a falusi jobbágyokat érintette, akinek volt lova, ökre, esetleg szekere csekély díjazás ellenében rendelkezésre kellett bocsátania. Az előfogat igénylésnek feltétele a megyei alispán által kiállított utalvány. Hivatalosan csak azoknak lehetett volna ilyen utalványt kiállítani, akik királyi hivatalban voltak és hivatalos ügyben jártak el, azonban az alispánok megtartották maguknak a jogot, hogy saját területükön kiállíthassanak ilyen okmányt, amit a szomszédos településeken is elfogadtak. Innentől kezdve az alispán jóindulatán is múlt, hogy ki tud élni ezzel az utazási lehetőséggel.
Magán fuvarozókról is tudunk, akik végig komoly konkurenciát jelentettek a királyi postának. A budai szekeresek már 1700-ban céhbe tömörültek, őket nevezték landkocsisoknak vagy országos kocsisoknak (Land Gutscher). Szigorú szabályok uralkodtak a céhen belül, két esztendeig kocsisjelöltként kellett megfelelni a bekerüléshez és csak 15 országos kocsist vesznek fel. A budai szekeresnek négy kocsira való hintóval, lóval, kocsislegénnyel és lovászfiúval kellett rendelkeznie. A területüket védték, idegen kocsisok Budán való tartózkodására és behajtására is szigorú szabályok vonatkoztak.
Az állam igyekezte korlátozni a konkurenciát, a vendéglősök, polgárok és parasztok számára megtiltják, hogy olyan utakon, ahol a postakocsi közlekedik fedett kocsin utasokat szállítsanak. 1781-ben a helytartótanács megtiltja az utazóknak is, hogy útközben magánvállalatok kocsijára átszálljának, kivétel ha legalább 3 napot tölt valaki az adott helyen vagy olyan településre igyekszik, ahová a postakocsi nem jár. Az utak állapota nem sokat változott az évek alatt, főleg mivel a nemesség mentesítve volt az utak építésével és karbantartásával járó költségektől, ezek a jobbágyságot sújtották. A konkurencia mellett a bojkott is jellemző volt, a Bécsből irányított postával szemben alapvető volt a bizalmatlanság, főleg a II. József politikájával ellentétes meggyőződésű magyar urak körében.
A batárnak is hívott régi, nehéz és lassú mozgású delizsánsz a 19. század elejére elavultnak számított. A bécsi kocsiposta igazgatója, Ottenfeld Miksa új megoldással kísérletezett. 1825-től már Bécs és Buda között is jártak gyorskocsik, melyek a delizsánszhoz képest jóval könnyebb szerkezetűek voltak. A korábbi 9-10 utazó helyett, maximum 5 fővel közlekedtek. A 4 gyakran váltott lóval és az éjszakai közlekedéssel a korábbi 49 óráról 31 órára csökkentették a menetidőt. A gyorskocsi már 10 km/h sebességgel haladt, ami jócskán emelte népszerűségét. Az utazáshoz szükség volt útlevélre vagy a szabadulócédula elnevezéssel is találkozhatunk. Az utazást előre be kellett jelenti, a menetrendet a kalendárium tartalmazta.
A gyorskocsik végül nem lettek rendszeresítve minden főútvonalon, Bécs és Pozsony, Bécs és Buda, majd Bécs, Sopron-Zágráb vonalon jártak. Több útvonalon maradtak a lassú delizsánszok, illetve magánvállalkozók jelentek meg sikeresen. Az egyik ilyen vállalkozást 1836-ban Biasini Kajetán egy kolozsvári üzletember alapította, akinek ötlovas járművei Pest, Debrecen, Várad, Kolozsvár között jöttek mentek, 12 utassal. A másik magánvállalkozás pedig Pest és Eperjes között szállította az utasokat. A Bécs-Buda útvonalon további konkurenciát jelentett a királyi postának a gyorsparaszt, mely alatt elsősorban a nyergesújfalui gazdák társasága volt értendő. Közkedvelt alkalmatosság volt a könnyű szekerekkel járó, állomásról állomásra közlekedő megoldás. Ez a megoldás gyors volt és olcsóbbnak számított mint a királyi posta, ugyanakkor kegyetlenül rázott és kényelmetlen volt rajta az utazás. A szekeresek a postaállomások környékén is gyakran megjelentek és onnan próbálták elcsábítani az utasokat.
A postakocsizás igazi végét a vasút megjelenése jelentette. A 19. század második felében meginduló vasútépítési láz végül teljesen átvette a postakocsi helyét és 1888-ban le is állították.
Postakocsi az egykori Nemzeti Színház előtt
Forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Budapest, https://mandadb.hu/tetel/330770/Postakocsi_az_egykori_Nemzeti_Szinhaz_elott
Gyorskocsi
Forrás: Schnellpostkutschen (Gemälde von Ferdinand Messeschmitt, 1880). Foto: Museum für Komminikaton Frankfurt
Felhasznált források:
Antalffy Gyula. (1975). Így utaztunk hajdanában. Panoráma
Lőrinc László. (2016). Életmódtörténet. Anyagi kultúra 1500-tól napjainkig. Akadémia Kiadó
Romsics Ignác (szerk.). (2010). Magyarország története. Akadémia Kiadó
Salamon Konrád (szerk.). (2006). Világtörténet. Akadémia Kiadó